Gondolatok egy kiállítás NemMegnyitóján Somogyi Zsófia művészettörténésztől

blogpost-exhibiton-featured

Nagy Veronika képein csönd van, nyugalom, és hely. S mindezek többféle értelemben. Hely például úgy is, hogy férne oda még vonal, szín, forma, tárgy, növény, látvány. Szerencsére, még sincsenek ott, amik lehetnének. Leheletfinoman vannak megragadva a valós tájak, látványok élményei, belsővé vált képei, és óvatosan (nem félénken, hanem féltőn) helyeződik belőlük papírra annyi, amennyi a lényegük megéléshez kell. Ahogy a természet a nagyon részletes, aprólékos, harsogóan színes tavaszi, nyári és őszi megjelenéséből a saját alapvonalaira, alap szerkezeti elemeire csupaszodik télre, úgy kicsit ehhez hasonlóan kutatja a festő szeme a lényegi vonásokat abban, amit lát, s utána ezeket tárja elénk. Ő is a formák, látványok alapjait ragadja meg. Fut egy vonal, elindul egy színfolt – és hopp, vége. Üres felület, azaz hely, lélegzésre való tér, szabadon tovább áramló gondolatok, asszociációk terepe, ami így marad. Gondolatban befejezhetjük a formákat. Kiegészíthetjük őket, tovább terjedhetnek a színek a papíron. S amikor mindezt egy címmel is megtoldja a festő, akkor e szűkszavú képi indítás még tovább tágulhat bennünk, s felidéződhet bennünk a szél, a hideg, a pára képzete. Ahogy a formáknak, úgy a belőlük áradó érzéseknek, hozzájuk kapcsolható érzeteknek is a lényegét csomagolja be (avagy ki) nekünk a festő.

Az absztrakt képeken még erőteljesebb a redukálás, és itt már irányítottabb, mélyebb gondolati tartalomtól vezetett átírás, átváltoztatás történik valami mássá, vagy legalábbis a formák és címek olyan kombinációt látjuk, amelyek egy másik, a kézzelfoghatón túli valóságba nyitnak utakat.

A babacsendéletek enteriőrjei konkrétabb élményeket mesélnek. Ezeken is nagy a csend, mintha a tárgyakkal felidézett gyerekek nem lennének otthon. Itt is letisztult minden, a gyerekekkel való együtt-élés lüktető káosza, hangzavara, percenként változó hangulata némult el ezekben a szobákban. Mintha minden tárgy csak figyelne és várakozna, vagy, ahogy Veronika írta, emlékezne. A tárgymentesség itt a fellélegezésnek, némi hiányérzetnek és nosztalgiának ad helyet. Nekem személy szerint jó kis figyelmeztetések is ezek a képek, hogy amikor erre a csendre, rendre és nyugalomra vágyom, vajon eszembe jut-e, hogy a hiány, aminek köszönhetően ezek létrejönnének, vajon ugyanilyen vágyott-e a számomra?

És nyilván lehetne, de nem folytatom. A képek által kapott ajándékot, a nyugalmat és teret igyekezvén nem telebeszélni, én most elhallgatok, és jó tárlatnézést kívánok!